Posztmortem fotográfiának hívjuk azt a gyakorlatot, amelynek során egy nemrégiben elhunyt személyről készítenek portrét. Napjainkban ez főleg a rendőrségi munkát vagy az orvosi kórtant segítő eljárás, de maga a halottak vizuális megörökítése hosszú tradícióra tekint vissza, ám jelen esetben nem szükséges a torinói lepelig visszamennünk az időben. A tizenkilencedik század közepén a fényképészet vette át a festett gyászportrék szerepét, melyek olyan, a kora újkorban, főleg a protestantizmus elterjedésével egyidőben divatossá váló képek voltak, melyek a haldoklót vagy a halottat ábrázolták kifejezetten azzal a céllal, hogy azok gyászobjektumként tudjanak működni az elhunyt családjának részére. Ez a film felütése is: az első világháborút megjárt Tomás a spanyolnáthát éppen leküzdő magyar faluvilágban kezd bele a halottak fényképezésébe, mivel erre széles körű kereslet mutatkozik a kiürült, gyászoló faluban. (Ne felejtsük a korban a fotográfia relatív újdonságát és a vizualitást némiképpen demokratizáló jellegét! )
Erre jó példa, amikor Live és Odd azon röhögcsélnek, hogy milyen kőkemény rockszámot tettek volna be a lejátszóba, ha odáig fajul a dolog, hogy a férfi húgát tényleg el kell temetni. A színészi játékokkal egyébként nincsen semmi probléma, korrektek, senki nem emelkedik ki a többiek közül, de olyan sincs szerencsére, aki lehúzná az összképet. A Netflix új norvég sorozata ráadásul lightosan adagolja a horrort, így annak ellenére, hogy néha erőszakosabb, nem kell attól tartani, hogy az ijesztgetős jelenetektől bárkinek felmenne a vérnyomása. Inkább egy komolyan vehető horrorparódiáról van itt szó, hangulatos norvég háttérrel, jó humorral, viszont helyenként kiborító és tényleg váratlan fordulatokkal. Értékelés: A Post Mortem: A halottak nélküli város nagyon kilóg a vámpíros horrorsorozatok közül, és a váratlanul realista ábrázolás, a jó poénok és a korrekt színészi játékok miatt pedig kijelenthető, hogy a norvégok újabb zsánerben tettek le valami olyat az asztalra, amibe megéri belenézni.
Dolgozd fel! Mintha nem tudná, hogyan kéne viselkednie egy horrorban. Pedig a karaktere alapjában véve szimpatikus is lehetne, csak hát valahogy olyan kurtán-furcsán tálalja, hogy egy idő után már rendesen zavaró volt a jelenléte. Anna aranyos meg cuki meg minden, de valahogy ő is kilóg ebből a '18-as miliőből (talán nem kéne ennyit vigyorogni), Tomásszal való kapcsolata pedig további szemöldökráncolásra adhat okot, ugyanis elvégre a film elején ismerték meg egymást, erre folyamatosan puszipajtásokként (nyilván nem szó szerint) viselkednek és senki nem érti, hogy miért. Bakker, még Tomás sem, de esze ágában sincs utánajárni a történetnek, hogy mi ez a kapcsolat közöttük, vagy miért bukkan fel folyamatosan az apróság a férfi mellett. Anna csak úgy van és kész. Szaladgál, nevetgél, milyen jó! Vagy ez benne a horror? Jájj. Ja, és a lányka bármennyire is fél a szellemektől, nekem ez valahogy egyszer sem jött át. Igen, pontosan, a rossz casting... Összegzés Na, akkor gyorsan kezdem azzal, hogy a Post Mortemben mi volt a jó, ugyanis abból van kevesebb.
Túl modern és élettel teli a karaktere. Tomás hiába ered a kísértetek nyomába, hiába tesz úgy, mint aki nem fél semmitől, súlytalan és flegma. A többi szereplő a történtek ellenére is csak van (a falu vezetőjét alakító Anger Zsolt egyéb instrukció híján megmarad A tanár igazgatójának szerepében), de egyébként sem keltik a múlt század vidéki emberének benyomását. Csak céltalanul bolyonganak a skanzenben és várják, hogy valami újabb rettenetes dolog történjen. Tegyük fel, hogy valaki nem ismeri annyira a korszakot, a kísértethistóriákat, az akkori emberek hitvilágát, csak borzongani szeretne egy jót és kíváncsi a magyar Oscar-nevezettre. Kezdő horrorosként erre talán megvan az esélye, de ha egy kicsit is jártas a műfajban – ha nem akar magával kitolni -, inkább jót mulat a látottakon. Amikor Anna sokadik alkalommal terem váratlanul Tomás mellett, már csak legyint és a karfa helyett a pattogatott kukoricába markol, miközben kólát szürcsölgetve értetlenkedve bámulja, ahogy a természetfeletti jelenségek megszaporodásával a játékidő utolsó harmadára a film önmaga paródiájává válik.
A Post mortem ebből a szempontból abszolút jól működik, ahogy bemutatja az első világháborút követő spanyolnátha járvány okozta közállapotokat, az emberek fásultságát, illetve a halál utáni fotók elkészítésének – valóban morbidnak ható – folyamatát. A probléma ott kezdődik, amikor ezzel végre kezdeni is kéne valamit. Tomás ( Klem Viktor) az első világháborúban harcolva kis híján életét veszti, de valahol félúton a halál felé megjelenik előtte egy lány és maradásra bírja. A háború után a vidéket járva halott emberek fotózásával keresi meg a kenyérrevalót, a spanyolnátha járvány rengeteg áldozatot követel, nagy az igény egy utolsó, közös fényképre az elhunyt hozzátartozóval. Egy nap Annában (Hais Fruzsina) felismerni véli a lányt, ezért vele tart a falujába, ahol a fagyott föld miatt rengeteg a temetetlen halott. Már az első éjszaka különös zajok törik meg az álmát, úgy tűnik, nincs egyedül. Kiderül, hogy a faluban mindenkinek van élménye megmagyarázhatatlan és rémisztő jelenségekről, ami kísértetek jelenlétére utal.
Annával az oldalán megpróbálja megfejteni az indítékukat, miért vannak itt, mit akarnak és hogyan lehetne csillapítani a haragjukat. Az első magyar horror nem az első és még csak nem is horror, sokkal inkább misztikus thriller, ahol a misztikum és az izgalom végül átcsap eltorzult arcú emberek – olykor tényleg megmosolyogtató – ámokfutásába. A cselekmény egészen jól indul, de a folyamatos rémisztgetések nem vezetnek sehova, nem jutunk közelebb a megoldáshoz, Tomás és Anna szerepe, kapcsolatuk jellege is csak egyre zavarosabb lesz. Horrorfilmes eszközökkel operál, de ezek egy idő után elcsépelté válnak, mert nincsenek befejezve és a zene a legtöbbször ijesztőbb, mint maga a történés. Az első világháború borzalmai, a spanyolnátha járványtól való félelem megteremtik az atmoszférát, a fiatal férfiak nélküli világ valóban sokkoló. Aztán már csak a CGI kísértetek, a hamuszürke hullák és az ajtócsapkodás marad. Annát valahogy úgy tudnám elképzelni, mint A bolygó neve: Halál Newtját, hiszen mindenkit elvesztett maga körül, ehelyett kíváncsi, cserfes és az első pillanattól kezdve szerelmes pillantásokkal méregeti Tomást.
Számos amatőr, illetve független hazai horror látott már napvilágot, abban azonban mindenképp úttörő Bergendy munkája, hogy ez az első, nagy költségvetésből készült, kommersz magyar horror. Én személy szerint ennek piszkosul örülök, de ahogy néztem a művet, úgy lettem egyre kedvtelenebb. Ki is fejtem, hogy miért. A felvezetés nem rossz. A háborút megjárt Tomásnak egy halál közeli látomásban jelenik meg a kislány, akinek hatására elutazik az ominózus faluba. Az emberek bizalmatlanok, félnek, sok a temetetlen halott. Ez egy remek koncepció, tele misztikummal, az összkép mégsem működik. A Post Mortem kis túlzással mindent rosszul csinál. A karakterek súlytalanok, Tomás és a lány kapcsolata valamiért nagyon szoros, már-már abnormálisan, s tény, hogy mindkettejüknek volt dolga a halállal, ez önmagában nem válasz. Ehhez képest úgy viselkednek, mintha évek óta országos cimborák lennének. A komor és depresszív környezetben a kisasszony érthetetlen módon folyamatosan pajkosan vigyorog, eközben a főhős meg sem próbál utánajárni, hogy mi, illetve miért lehet meg az a bizonyos kapcsolat köztük.